Ági vagyon öröklése

Az ági öröklés történeti alapja az ősiség. Az Országbírói Értekezlet az ősiségnek a forgalmat gátló részét továbbra is eltörlendőnek tartotta, de az öröklési jogban, ha nincsenek leszármazók, továbbra is alkalmazandónak javasolták. Deák Ferenc szerint igazságosabb az, hogy miközben biztosítják az özvegy tartását, lakhatását, a vagyont az örökli, akire az örökhagyó gondolt volna, ha végrendelkeznék. Ez méltányosabb megoldás, mintha továbbra is az Osztrák Polgári Törvénykönyv megoldásainak megfelelően a vagyon az özvegy révén egy másik családba kerülne át. Azok az ingatlanok, amelyek az örökhagyó felmenőitől örökölt vagy kapott, – leszármazók és végintézkedés hiányában – abban a családban marad, amelyik azt a vagyont szerezte. Különösen rövid ideig tartó házasság esetében tartották ezt logikusnak. (Lásd. Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 9–12. §-ok.)

Az ági öröklés intézményét az 1871. évi magyar jogászgyűlés feudális maradványnak minősítette, és javasolta, hogy szüntessék meg. Teleszky István 1882. évi öröklési jogi törvényjavaslata csak az osztályos testvérek körében tartotta volna meg. Grosschmid Béni ezért egy másik törvényjavaslatot készített, amely síkraszállt az ági öröklés mellett. Ennek hatására Szászy Schwarcz Gusztáv két szülői és nagyszülői parentélára korlátozva, Grosschmid Béni elveit foglalta bele az 1900-as Polgári Törvénykönyv Tervezetébe.