Abszolutizmus

Az abszolutizmus a modern állam első kiteljesedett megjelenési formája, a központosított feudális monarchia fejlődésének csúcspontja, mely szervezetileg, működési elveiben már a polgári állam egy sor jellemzőjét teremtette meg. A polgárság átmeneti eszközként kénytelen volt elfogadni, tudomásul venni az abszolút hatalmat, mely nyilvánvalóan a feudalizmus kései modelljét jelentette, de amely kisebb-nagyobb lehetőségeket teremtett a polgári technikák kimunkálására. (Vö. állami adminisztráció: polgári bürokrácia, állampénzügyek, adóztatás, egységes jogrendszer). Utóbb, az államfejlődés során, a polgári hatalomátvétel folyamatában az abszolút elemeket felszámolták vagy elenyésztek azok maguktól. A polgári tudás bekapcsolása az állami érdekszférába a polgári gyarapodás bizonyos lehetőségeit is megteremtette. (befektetési lehetőségek, kereskedelem-támogatás, a gyarmati vállalkozások ösztönzése, merkantilista lapokon nyugvó ipartámogatás, stb.). „Nyugat-Európában az abszolutizmus nyilvánvaló paradoxona abból állt, hogy lényegében véve az arisztokratikus tulajdon és előjogok védelmére szolgáló apparátust alkotott, ugyanakkor azok az eszközök, amelyekkel e védelmet előmozdította, egyidejűleg biztosíthatták a születő kereskedelemi és ipari osztályok alapvető érdekeit is.”. (Perry Anderson) Az abszolút monarchia a szerves nyugati államfejlődés terméke, mely csupán egy állomás ( s egyben a következő lépcső bázisa) a modern állam fejlődésében. A fejletlenebb, gazdaságilag felkészületlen, erőtlen polgársággal bíró közép-kelet európai országokban modernizációs eszközként jellemző vonása az államéletnek a felvilágosult abszolutizmus.

Az abszolút monarchia államgépezetét döntően meghatározta a rendi képviseleti formák visszaszorítására tett uralkodói erőfeszítések sorozata. Az abszolutizmus állammodelljének számos olyan szerkezeti eleme alakult ki, melyek jellemezték a modern államot, s melyek a polgári állam számára is használható technikai-szervezeti megoldások voltak. Az állam képe lényegesen megváltozott. Míg a hűbéri, a rendi államban dominált a közhatalom szétaprózottsága, a jogi-politikai szuverenitás fölaprózottság a földesúri hatalom szintjén, addig a lehetőség szerint végletekig centralizált abszolút monarchia a közhatalmat egyesítette, s a politikai-jogi kényszert az állam központjába emelte. Ennek megfelelően az állam szükségképpen a korábbinak sokszorosát meghaladó apparátussal, szakértői karral és kényszerítő erővel kellet, hogy rendelkezzen. Sokkal bonyolultabb, árnyaltabb, szerteágazóbb konstrukció volt tehát. Az abszolút monarchia fejének legfontosabb támaszai voltak hatalmának kiépítésében és megőrzésében a hivatásos, állandó (zsoldos) hadsereg és a modern (polgári) bürokrácia. Döntéseinek kialakításában, a végrehajtás megszervezésében, a kormányzati megoldások kiformálásában támaszkodott a jogászok tanult rétegeire, akik megjelentek a közigazgatásban és segítségére voltak az államnak a kiváltságokra támaszkodó bírói fórumok helyett a jogismerők bíróságainak kiépítésében. Az ország egységének megteremtésében főszerepet játszott a jogi modernizáció. (A jogegység és a jogbiztonságot garantáló kodifikáció.) A hatalmas költségeket jelentő államgépezet fenntartásában nélkülözhetetlen volt az adóztatás kiterjedt és jól szervezett rendszere. Az abszolút monarchiákat jellemző expanziós szándékok, a hódító külpolitika megalapozására és kiegészítésére vették igénybe a diplomáciát, mely ez időben jutott a professzionalizmus szintjére és nyerte el szakmai szervezetet. Az abszolutizmus nemzetállam-koncepciója mentén nemzeti egyházakra támaszkodott, a társadalom ellenőrzésére fejlesztette a rendészeti tevékenységet, megteremtette a politikai rendőrség modelljét, kialakította a királyi ügyészi szervezetet.