Az 1795. évi büntetőjogi javaslat története

Az 1791:67. tc. által az általános kodifikációra kiküldött bizottságok hatodikát bízta meg egyebek mellett a büntetőjog és a büntető eljárás átfogó szabályozásával. A Deputatio Juridica négyesztendős munka végén, 1795 februárjában eleget tett a törvénycikk által reá szabott kötelezettségének, s tizenkét terjedelmes kötetben összefoglalta, a kancelláriának megküldte a munkálatok eredményeképpen elkészített javaslatokat. Az anyag részét képező Codex azonban soha nem került országgyűlés elé. Ennek okáról mindmáig vita folyik a szakirodalomban. Hajdú Lajos összegzése szerint a történelmi körülmények (az elhúzódó háborúk) mellett fő oka a büntetőkódex sorsában beállt szomorú fordulatnak, hogy az elkészített elaborátumok ideiglenességüknél, eltérő koncepciójuknál fogva már ekkor sem feleltek meg a legfontosabb politikai erők törekvéseinek. A kódex történetéhez tartozik még, hogy a rendek 1802-ben, 1807-ben újfent sürgették a tervezet napirendre tűzését. 1807-ben a javaslat teljes terjedelmében nyomtatásban is napvilágot látott, ami még könnyebbé tette (volna) a vitát. A plánum sorsát az a szakvélemény pecsételte meg, amit a kancellária megbízásából Németh János készített, s amelynek végső következtetése, hogy a javaslat félretétele mellett új bizottságot jelöljenek ki a kodifikációs munkára. Ez a bizottság - szemben a Deputatioval - ne egy új büntetőjogi rendszert dolgozzon ki, hanem a magyar törvények büntetőjogi tartalmú rendelkezéseinek és a bírói gyakorlatnak figyelembevételével munkáljon ki rendszert a már meglévő büntetőjogi szabályok segítségével. A latin nyelven elkészített Codex de delictis eorumque poenis szerkezete még nem a későbbi büntető törvénykönyvek beosztását követte, hiszen általános rész helyett csak egy fő elveket tartalmazó "Principia" című fejezet állt a mű élén. (Amit amúgy egyáltalán nem is szándékoztak eredetileg a Deputatio tagjai a javaslatba illeszteni: annak gondolata csak a tárgyalások során érlelődött meg) A kódex első részében az alaki, másodikban pedig az anyagi büntetőjoggal foglalkozott.

Általános elvként fogalmazta meg a törvények uralmának megteremtését a büntetőjog terrénumában; mint fő célkitűzést hangsúlyozta a polgár szabadságának és jogainak védelmére való törekvés szükségességét. Az anyagi büntetőjog keretén belül a bűncselekményeket a jogellenes magatartással veszélyeztetett jogi tárgyak szerkezetében csoportosította, tehát a modern bűncselekmény-fogalommal dolgozott. (Közbiztonság, a polgárok élete és testi épsége elleni cselekmények, becsületsértések, egyesek javai és szabadsága elleni, erkölcsrontó bűntettek.) Fogalomalkotásában precizitásra törekedett: világos definíciókat próbált adni. (Például: bűntett a büntetőtörvény szabad akaratból történő megsértése; büntetés az a rossz, amelynek a gonosztevőt a törvény rendelkezése aláveti; szándékos magatartás, ha ténylegesen az az eredmény következik be, amelyre az elkövető szándéka irányult; gondatlan a magatartás, ha az elkövető feltett szándékán kívül következik be cselekményének eredménye.) Kísérletet tett a bűnösségi alakzatok, bűncselekményi stádiumok és a részesség formáinak meghatározására. A gondolatokat nem lehet bűntettnek minősíteni - szólt a törvényjavaslat -, továbbá a törvény áthágását kizárólag akkor lehet bűntettként értékelni, ha közvetve vagy közvetlenül szabadon hajtják végre. A büntetési rendszerében a megtorlás mellett megjelent a nevelés, a jobbítás eszméje is. A közösség java, a társadalom biztonsága az egyik legnagyobb érték, amit a büntető törvény van hivatva védeni, ezért helyet kapott a büntetési célok között az ártalmatlanná tétel is. A büntetési rendszer alapját már a börtönbüntetés képezte (életfogytig tartó elzárás, időleges börtön, javító intézet, házi büntetés); a halálbüntetést a javaslat hat esetre korlátozta. A büntetések tekintetében a rendi különbségeket általában nem ismerte, néhány esetben azonban fenntartotta (például a vesszőzésnél).